Welcome back!

Sziasztok,

Nem, nem tűntem el Hollandia süllyesztőjében, szimplán csak lusta dög vagyok... De saját (és mások) szorgalmas noszogatásának hatására visszatértem, és igyekszem minél hatékonyabban összefoglalni a legutolsó bejegyzés óta eltelt másfél hónapot.

Több mint két hónapja tengetem itt a mindennapjaimat. Már hozzászoktam az itteni élet ritmusához, rutinosan mozgok mindenfelé. Az angol már semmilyen nehézséget nem okoz, szégyenérzet nélkül magyarázok és mutogatok, ha kell, abban a biztos tudatban, hogy úgyis megértenek, ahogy én is őket. 

A nagyobb hírek: 

#1: Ivo, a nevelőapuka, lelépett (erről már olvashattok az AuPair Hungary Kft. oldalán lévő élménybeszámolómban). Egy hónapja hagyott egy levelet a pulton, majd minden szó nélkül felkapta a cuccait, és visszament a volt feleségéhez. Kedveltem őt, nagyon jól bánt a gyerekekkel, de nem az én dolgom ítélkezni. Mindenesetre én elég gyorsan megszoktam, hogy nincs itt, és ahogy elnézem, a gyerekek sem szenvednek a hiányától (vagy csak nem mutatják). Els az első pár napban nem volt a legjobb passzban, de miután elmentek egy hétre síelni Ausztriába (én itthon maradtam és kifulladásig partiztam őriztem a házat), mintha kicserélték volna. A gyerekek is nyugodtabbak azóta, Maud sem hisztizik annyit, ami nagy szó :). 

#2: Barbi, a család előző aupairje itt töltött velem egy hetet. Sajnos az ő családja elég bunkón kirúgta őt (leginkább a kulturális különbségek miatt, ugyanis ők Pakisztánból jöttek), és nem adták meg neki a kötelező két hetet, ami alatt még kereshetett volna nyugis időben új családot magának (ez sem teljesen igaz így, azt mondták, hogy átköltözhet a másik lakásukba, csak azt felejtették el közölni, hogy ott már lakik két pakisztáni pasi). Szóval megkérdeztük Elst, hogy bánná-e, ha Barbi itt maradna egy hétig, amíg keres magának új családot, és ha az nem jön össze, akkor normálisan lefoglalja haza a repjegyet. Els persze beleegyezett, szóval volt egy rendkívül szórakoztató hetünk együtt. Nem is mesélek róla bővebben, mert szerintem csak számunkra egetrengetően vicces szó az, hogy EINSTAND. :D

Én, Kata és Barbi

Mivel március 9-én ünnepeltem a 20. szülinapomat, igyekeztünk nagy partit csapni a tiszteletemre. Kata (egy másik itteni aupair), Barbi, Erika és én elmentünk a Mas Y Mas-ba (itteni szórakozóhely, nagyjából az egyetlen értékelhető), és a nem túl jó zene ellenére is igyekeztünk jól érezni magunkat. Sikerült is, ugye Kata? ;)

Végül Barbi nem talált (még) családot, így hétfőn hazautazott. Utána rettentően elfogott a honvágy, de az Albert Heijnben (olyasmi, mint otthon a Spar) felfedezett Herz szalámi némileg tompította ezt az érzést, na meg a tudat, hogy ÁRPILIS 26-ÁN MEGYEK HAZA! Szóval készüljetek, a szülinapi bulimat bepótoljuk... ;)

Stijn, én és Maud

A hétköznapok a megszokott mederben folynak. A kötelező pénteki pizza/palacsintanapon már remekelek, sőt, többször főztem már (sajtlevest, zöldborsófőzeléket és valami hagymás-krumplis-csirkemelles csodát).

Bicikli fronton is történt előrelépés: kaptam egy másikat, ami sokkal de sokkal jobb, így valószínűleg azzal fogok majd járni ide-oda (már ha persze, megjegyzem valaha az utat). 

Ígérem, ezentúl igyekszem gyakrabban frissíteni!

Puszi: Kata

Következmények

Sziasztok,

A cím elég baljósan hangozhat, de aggodalomra semmi ok, minden rendben van, pontosabban ez így nem igaz, de lássuk is, miért... 

Szóval, pénteken elmentem az első hollandiai bulimba. Erika és Kriszti hívtak (a lányok a pályaudvarról), hogy menjünk le Noordwijkba, ami történetesen a tengerparton van, Leidenből körülbelül negyed óra volt kocsival. Még a buli előtt felmentem Krisztihez, ahol még készülgettünk egy sort, ettünk-ittunk, aztán jött értünk Amigo, Kriszti pasijának a barátja, és elvitt minket kocsival. Okosan úgy döntöttünk, hogy mivel a szórakozóhelyen kell fizetni a ruhatárért, mi bent hagyjuk a kocsiban a kabátunkat, úgyis Amigo jön értünk majd az este végén is.

Körülbelül fél tizenegyre értünk oda a Zeepaardje nevű szórakozóhelyre (lehet, hogy inkább diszkót kéne írnom, de az elég hangulatromboló lenne, szóval maradjunk a decens szórakozóhelynél), ami totál üres volt még akkor. Kicsit megijedtem, hogy hú, ez sem lesz nagy buli, mikor is mondták Erikáék, hogy fél óra múlva már mozdulni sem lehet majd... És igazuk lett: nem telt bele sok idő, és már alig bírtam átverekedni magam a tömegen. A DJ ritka rossz volt, fél percenként átkeverte a számokat, mindenféle összekötés nélkül, de legalább keverte a stílusokat, így néha én is elcsíphettem egy-két számot, amire a véleményem szerint lehet is táncolni, és nem csak ide-oda dobálni magad. 

Ahogy elnéztem, a korosztály bőven az enyém volt, sőt, tuti voltak fiatalabbak is, de idősebbeket nem nagyon láttam. Az echte holland srácok amúgy nem rosszak ;).

És akkor a következmény #1: mikor szóltam olyan hajnali négy fele Krisztinek, hogy lassan mehetnénk már, nagy nyugalomban ki is sétáltunk a szórakozóhelyről abban a hiszemben, hogy Amigo max. 5 perc és itt lesz. Aha, végül fél óra lett belőle - szóval egy laza harmincöt percet álldogáltunk kint egy szál felsőben, ugyanis visszamenni már nem lehetett, tekintettel a zárórára. Szóval most jelenleg itt haldoklom, fáj a torkom, az orrom, és úgy ámblokk mindenem, vedelem a forró teát meg a fájdalomcsillapítót, és próbálom túlélni az estét... 

Vasárnap szabadnapom volt, de mivel hétfőn be kellett mennem a leideni egyetemre megírni a nyelvi szintfelmérőt, Ivo megmutatta, hogy hogyan jutok el biciklivel "egyszerűen" a Centraalba és az egyetemhez. Az elmondása szerint egy húsz perces út... Velem együtt ötven percbe telt csak odafelé. Én tudok biciklizni, rendszeresen csináltam is otthon, de amikor kérdezték, hogy tudok-e, nem arról volt szó, hogy valami borzalmas kétkerekű szörnyeteget adnak alám, ami még akkor se hajlandó kanyarodni, ha már a vállam a földet súrolja. A lényeg, hogy alig bírtam irányítani a biciklit, ráadásul még a pedálja is tök más, szóval egy merő rémálom volt. Oda-vissza összesen 12 km-t tekertem, amihez nem is voltam/vagyok túlzottan hozzászokva, szóval a két órás folyamatos lihegés sem tett túl jót a friss megfázásomnak. Ja, és persze az utat továbbra sem tudom, inkább arra koncentráltam, hogy ne üssenek el.

Hétfőn megírtam a nyelvi tesztet, 5B-s, azaz B2-es szinten vagyok. Els, az anyuka teljesen odáig volt, hogy eddig én vagyok a legjobban angolul beszélő aupairjük, meg hogy ha így haladok, szeptemberben akár el is kezdhetem itt az egyetemet... Én csak pislogtam finoman kettőt, ugyanis ez nekem eszembe sem jutott, de talán fontolóra veszem a továbbiakban (bár nem igazán tartom számon, mint jövőképet).

Mauddal továbbra is megy a hatalmi harc. Ő tipikusan az a kislány, aki azonnal földhöz vágja magát és ordít, ha valami nem úgy történik, ahogy ő szeretné. Már többször elmondtam neki, hogy ha látom, hogy nem sír igazából, nem fogok odafigyelni rá, de úgy látszik, ma értette meg igazán... Tegnap este hatalmas balhét rendezett, csapkodott, üvöltözött lefekvés előtt, hogy ő nem akar aludni, meg hogy Els azt mondta neki, még tévézhet (ami persze nem volt igaz), én pedig megmondtam neki, hogy ha nem hagyja abba, akkor ma nem mehet át ebédszünetben senkihez. Tovább folytatta. Ma persze rohant oda hozzám, hogy mehet-e, mire mondtam neki, hogy nem, mert rossz volt tegnap, mire újból kezdte a hisztit a suli előtt. Végül felkaptam a vállamra, és hazacipeltem, miközben ő tovább üvöltött a hátamon (komolyan, úgy néz ki a szőke loknis hajával, mint egy angyalka, de ilyenkor olyan hangja van, mint egy láncdohányos öregasszonynak) - jó páran megbámultak, de a vak is láthatta, hogy ez csak hiszti, tekintve, hogy a könnyek hiányoztak a bemutatóból. Itthon leraktam, ahol még tovább folytatta, de rá sem hederítettem: kiraktam az ebédhez a hozzávalókat, és anélkül, hogy szóltam volna neki, elkezdtem enni. Nem telt bele három perc, abbahagyta a műbőgést, és odajött enni, mintha mi sem történt volna, az ebédszünet végén pedig már az "I love you, Luca!" felkiáltással rohant be az osztályába. Els is megdicsért, hogy jól kezelem a helyzeteket, szóval 1-0 a javamra ;). 

Sarah-val és Stijnnel is sokat játszom, tegnap például, mikor még jobban voltam, X-boxoztunk valami táncolós programmal; Els persze felvette az egészet :D. Jó lesz majd visszanézni egyszer... 

Hát, egyelőre ennyi :). Holnap pihenek, hátha kialszom a betegséget, csütörtökön viszont, ami szabadnap lenne, dolgozom, mert Ivonak be kell mennie a munkahelyére (amúgy itthonról dolgozna, és ő hozná-vinné a gyerekeket), szóval addigra jó lenne összeszedni magam. Persze, Els kérdezte, hogy nem baj-e, meg hogy ha nem leszek jobban, nyugodtan szóljak, de azért annyira nem megerőltető a dolog :).

Puszi: Kata

Hogy közlekedj?

Sziasztok,

Elnézést, hogy nem írtam korábban, de úgy gondoltam, izgalmasabb lesz, ha hetente egyszer írok, és gyűjtöm az élményeket, mintha minden nap leírom, hogy „felkeltem, reggeliztem, elvittem a gyerekeket iskolába…”. Szóval, vágjunk is bele.

Mesélek egy kicsit a holland közlekedésről.

Egyfelől borzalom, másrészről maga a csoda :D.

Én Leiderdorpban lakom, ami Leiden külvárosának számít, amolyan falu jellegű, a –dorp végződés ezt jelöli. Persze ne úgy képzeljétek el, mint egy tényleges falut, nem láttam még egy marhát vagy disznót sem, sőt, minden csili-vili, inkább olyasmi, mint nálunk a kertvárosi részek – tökéletes helyszín gyerekneveléshez, minden csendes, rendezett, kulturált, a házak formaszabottak – egyszóval minden gyönyörű.

Azonban megvan a hátránya is ennek: a közlekedés.

Eddigi felfedezéseim szerint három busz áll meg az öt perc sétára lévő Winkelhofnál, az 1-es, 2-es és a 365-ös jelzésű. Az 1-es és a 365-ös elmegy egészen Leiden Centraalig, ami a pályaudvart jelöli, eddig csak ide mentem.

És akkor a csodálatos része a dolognak: elektromos kijelzők mutatják, hogy hány perc van a következő buszig (tudom, most már Magyarországon is megcsinálták, bár eddig ha kettőt láttam, ami ténylegesen is mutatta az időt… :D). A buszmegállók rendezettek, még egy kitört üveget sem láttam, ellenben viszont lehet cigizni, és a hollandok gondolkodás nélkül eldobják a csikket, így azért a tisztaság annyira nincs meg, de valahogy így is rendezettebb benyomást kelt, mint az otthoniak. Ezután, ha megjött a buszod, az első ajtónál szállhatsz csak fel. A sofőrök nagyon kedvesek, mindenki mosolyog, előre köszönnek neked. Itt két választásod van: vagy előveszed az OV-chipkaartodat, ami itt olyasmi, mit otthon a bérlet, azzal a különbséggel, hogy erre te teszel pénzt, és annyit, amennyit te akarsz. Minden felszállásnál „becsekkolsz” a vezető melletti kártyaleolvasónál, és mikor leszállsz, szintén beolvastatod a kártyádat, így a gép tudja, mennyit utaztál, és mennyit kell levonnia a kártyádról. Nekem is van ilyen kártyám, Els nekem adta a sajátját, mikor megérkeztem (ez a fajtája nem szól névre), de még nem tetettem rá pénzt, tekintve, hogy egyelőre jobban preferálom, ha a zsebemben csörög az apró, és nem a kártyán pihen :D. Szóval én most megmondom a sofőrnek, hogy eddig és eddig szeretnék jegyet (így 2 euro, kártyával 1,20 € körül lehet…). A buszon van WIFI (mindegyiken!), és LCD kijelző, ami pontosan mutatja, hogy hol vagy. Mindig rátapadok a kijelzőre, nehogy eltévesszem, hol kell leszállnom, mert akkor nekem és a híresen rossz tájékozódó képességemnek annyi…

A hátránya: hétköznap, este hétig fél óránként járnak a buszok, hét után óránként. Ráadásul a leideni buszállomásnál, ahonnan járok haza, miután bementem Hágába, vagy ilyesmi, ki van rakva a menetrend, viszont baromi fura, ugyanis nincsenek kiírva végig a megállók, így én, szegény tudatlan csak reménykedtem abban első alkalommal, hogy jó buszra szállok fel (ugyanis két egyes jelzésű busz közlekedik, csak az egyik nem áll meg ott, ahol én leszállnék).

Továbbá még egy dolog: rengeteget kerestem, de eddig nem találtam oldalt, ahol fent lennének a buszok menetrendjei. Felmentem a busztársaság honlapjára, de semmi… Így fogtam magam és kisétáltam a megállóba, majd szépen lefényképeztem, hogy mindig meg tudjam nézni :D. Ha valaki megtalálta már, akkor várom a kommentekbe, és hálám örökké üldözni fog! :D

A vonatoknál hasonló a helyzet: tudsz kártyával és pénzzel is fizetni. Rengeteg vonat indul, Hágába például öt percenként mennek a járatok. Viszont a jegyek baromi drágák, ha nincs kedvezményes kártyád. Amszterdamba pl. egy retúrjegy a Leiden Centraaltól 17 € körül van a jegy, ami forintba átszámolva 5000 forint körül mozog, mindezt ez max. 25 perces vonatútért. Ennyiből Magyarországon leutazom Pécsre három és fél óra alatt.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a vonatok sokkal tisztábbak, modernebbek és szebbek, mint az otthoniak. Többször jöttem már kétemeletes vonattal például. Ellenőrök nem járkálnak túl gyakran, de nem merek bliccelni, én a „ha ránézel, látszik, hogy sunnyog” fajta vagyok, puskázni sem tudtam soha. :D

A hétvégém szabad volt, így mindkét nap bementem Hágába, és találkoztam Barbival és Katával (mindketten aupairek). Nagyon jót beszélgettünk egy Zéta nevű bár kint ülős részén, megosztottuk az eddigi tapasztalatokat, sőt, azt is elkezdtük tervezgetni, hogy nyáron elmegyünk Párizsba hármasban.

Tegnap, azaz szerdán volt az első nehezebb napom. Nagyon igyekeztem fegyelmezni az érzelmeimet, akármikor megkörnyékezett a kétely vagy a magány érzése, azonnal elkezdtem magamba plántálni, hogy milyen jó lesz itt nekem, ha már kialakult egy baráti köröm, és a családdal is jobban összeszoktunk. Azt hittem, így át fogok vészelni mindent, hiszen csoda dolgok várnak rám… De én nem az a típus vagyok, aki tudna az érzelmeinek parancsolni. Átbőgtem egy fél napot a párnámat ölelgetve, aztán vettem egy nagy levegőt, és összeszedtem magam. Nem volt különösebb oka a kiborulásnak, de így utólag nem is bánom: megkönnyebbültem. Biztos vagyok benne, hogy lesznek még ilyen apró hullámvölgyek, de hadd jöjjenek.

A nagy sírás-rívás után bementem Leidenbe, és találkoztam Erikával, akivel még szombaton találkoztam a pályaudvaron (kicsit elvesztem, és mikor meghallottam, hogy magyarul beszél a barátnőjével, azonnal letámadtam őket :D). Végigsétáltunk a vásárlóutcán, nézelődtünk, végül felmentünk hozzá, ahol főzött egy isteni brassóit, plusz magyar TV-t néztünk (sosem gondoltam volna, hogy ennek valaha örülni fogok…).

Hát, egyelőre ennyi történt velem. Az eső folyton zuhog kisebb-nagyobb megszakításokkal, szóval nem sok kedvem van rohangálni, plusz pénz híján is vagyok, tekintve, hogy majd csak hónap végén kapok fizetést.

Puszi,

Kata

PS.: ígérem, hamarosan elkezdek fényképezgetni is, de egyelőre még a két szememmel akarom csodálni a dolgokat, és majd csak utána a kamerán keresztül…